Egy nemzet halálát nem lehet kellő alázattal megragadni. Nincs az a koszorú, amely a sírkőn elhelyezve megnyugvást mutathat, de nincs az a sírkő sem, ami méltó emléket állít a közös századoknak. Nem lehet megragadni, szemlélni, tárgyalni, éppen ezért soha nem lehet nyugtázni sem.

A nemzet nem azért van mögöttünk, mert meghaladtuk, hanem azért, mert születésünknél fogva közösségként tudhatjuk magunk mögött. Így van jól, mert még itt vagyunk, s elmondhatjuk: a huszonegyedik században is nemzetben az erő. Elmondjuk, ezért nem a nemzet halálának, hanem a nemzet megerősödésének lehetünk tanúi.

Mi, magyarok, egyéb nemzetek dicsőségét akár kudarcként is szemlélhetjük akkor, ha más nemzetek dicsősége a mi kárunkra születik, mint ahogy az számtalanszor történt itt, a Kárpát-medencében. Számos kudarcból azonban egyetlen igazság születik: a magyar önmaga valójához ragaszkodó, életre való nép. Az idő lekapar,  a történelem felejt, a magyar még itt van: önmagához való hűsége erkölcsiekben is érdemessé tette a megmaradásra.

Száz évvel ezelőtt azonban nem volt választása. Nemcsak területeinek, de erőforrásainak nagy részétől is megfosztották, keserűségre kárhoztatva mindent, ami és aki magyar. Az ország fiait és lányait idegen országok ragadták magukhoz, hogy aztán végleg megfeledkezzenek róluk. Történelmi igazságtételt és békét emlegetve a magyart halálra ítélték. 

De tehet-e igazságot nemzet a nemzet fölött? Ítélhet-e nemzet következmények nélkül, vagy maga is megítéltetik? S mit ér az erkölcs, mit ér önmagában a becsület? A becsület maga a hűség, az önmagunkhoz való hűség pedig csak igaz lehet. Az igazság legvégül erő, olyan erő, amely századokon át is erő marad. Erős nemzet a magyar, századokon át is erős marad.

2020.